A magyar nemzet sokszor ejtette ámulatba a világot az elmúlt több mint ezer évben. Nobel-díjas tudósokkal, olimpikonokkal mutatunk példát a tehetség és szorgalom találkozására, a szabadságharcaink pedig kapaszkodót nyújtanak e földkerekségen mindenkinek, aki elbizonytalanodik az értékeiben, gyökereiben, hitében.

Ékes példa erre az 1956-os forradalom. Olyan idők jártak, amikor idegen hatalmak erőltettek az országra torz rendet, a kommunizmus fasizmussal vetekedő diktatúrája nyomorított meg testet s lelket. A második világháborút követő nagyhatalmi játszmák könnyedén dobálóztak egy kis országgal, szemernyit sem törődve az önrendelkezés, a szabad akarat szentségével. Ám a nemzet nem akart tovább sodródni, megelégelte, hogy külföldről vezérelt érdekek szabjanak számára irányt és korlátokat, így saját kezébe vette önnön sorsának alakítását. A szándék békés kinyilvánítása kezdetben sikerrel kecsegtetett, a szabadság eufóriája világraszóló egységet kovácsolt. Szép reményekkel telve fogott hozzá az újjáépítéshez az ország, de a tiszta szándékot ismét külső erő és annak honi kiszolgálói taszították polgárháborúba. A súlyos véráldozat sem volt elegendő a szabadságvágy győzelméhez, arra évtizedeket kellett várni, azonban nem volt olyan pontja a nagyvilágnak, ahol ne tanulták volna meg egyik pillanatról a másikra Magyarország nevét, és ne ejtették volna ki a legnagyobb tisztelettel.

Évtizedek múltán is nagyformátumú politikusok, művészek, tudósok tették közzé ámuló gondolataikat. Az amerikai Time magazin a magyar szabadságharcossal a címlapján hirdette, hogy ki lett „Az év embere” kerek e Földön, sok országban neveztek el utcákat, tereket a magyar hősökről. Érdemes két embert idézni, az egyik az USA legendás elnöke, J. F. Kennedy, aki úgy fogalmazott: „1956. október 23. az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és szabad nemzetek krónikáiban.” A Francia Köztársaság elnöke, Jacques Chirac pedig ezt hagyta üzenetben: „Mindannyian emlékezetünkben őrizzük a magyar népnek a szabadságáért, de egyben a mi szabadságunkért is hozott áldozatát.” S valóban - nem olyan nemzet vagyunk, amely alázattal tűri, hogy mások mondják meg, mit, s hogyan tegyen. Ez a jó szokásunk nem változott ezer év alatt sem. Ma sem szabhatnak nekünk irányt tőlünk idegen politikai erők, sem diplomáciai zsarolással, sem árulóknak járó judáspénzzel.

Esztendőről esztendőre különös küldetéssel bír az 1956-os magyar forradalom, az „emlékezni és emlékeztetni” kötelme egymást követő generációkon átívelő intelem. El kell mondani minden évben a kommunizmus és a szocializmus jelszavai alatt elkövetett rémtetteket, különben nemhogy feledésbe merül e sötét eszme, hanem új életre kel. Láthatjuk ezt Nyugat-Európa identitásválságában, amikor szobrot kap Marx, az Európai Parlamentben Lenint idézve tartanak beszédeket és kommunista indulókat énekelnek. Veszélyes terepre tévednek, akik olyan ideológiába kapaszkodnak, amelyhez vér tapad.

Minden kor természetes módon keresi a maga küldetését, közösségi élményét, de helyes cél, kellő tudás és tapasztalat hiányában nem találhatja meg azt, csupán történelmi zsákutcába fut. Az ’56-os zászló lengetése sem tesz még önmagában senkit méltó örökössé, csak az kerül mérlegre, hogy ki mit tesz a nemzet függetlensége, szabadsága, önrendelkezése érdekében. Ezek azok a pillérek, amelyekért életüket adták az ’56-os hősök, s amelyek azt is érzékeltetik, hogy miért máig ható trauma a 2006 októberében Budapest utcáin vezényelt rendőri lovasroham, mely után az akkori felelős kormány tagjai éppoly gyáván lapultak meg, mint ’56 vérbírói.

A szabadságharcra és annak hőseire emlékezünk, de napjainkra is súlyos teherként nehezedik a függetlenségért vívott küzdelem. Ezzel tartozunk az ’56-os forradalmároknak és nemzetünk jövőjének.

Seszták Oszkár

elnök

Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Közgyűlés